Boros Anett küldött nekünk egy levelet és képeket arról, miként jutott ötszáz méter magasra.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy barátom és a fiúm beiratkozott a Griffhez egy tanfolyamra. Tavasz volt, nekem vizsgaidőszakom, úgyhogy ahelyett, hogy otthon magoltam volna, magammal vittem a jegyzeteim a túrákra. Letelepedtem egy plédre, olvastam és közben figyeltem a többieket.

Eleinte teljesen biztos voltam benne, hogy ez a dolog nem nekem való. Aztán ahogy egyre többször szálltam be a tanuló területekre tartó buszba, kezdtem kíváncsivá válni: valami oka csak van, hogy ezt ennyire élvezik a többiek.

Úgyhogy egy alkalommal kipróbáltam: Joe, az oktató segítségével párszor felhúztam az ernyőt, kicsit irányítottam, és pluszban egy gyorstalpalón is részt vehettem a siklóernyőzés alapjaiból. Elkezdett érdekelni a dolog; megbeszéltük, hogy Kalocsán Joe elvisz egy tandem útra.

Aztán aludtam rá néhányat, és elkezdtem a tanfolyamot. Gyakorlás a mezőn és a kisdombokon, nyári meleg, gyaloglás dombra fel, start, lecsúszás. Néha dühömben, mert már megint nem sikerült szépen felhúzni az ernyőt, a beülővel a hátamon toporzékoltam, ilyenkor Joe és a Griffesek nyugtattak meg, hogy nem megy minden egy csapásra, ők is így kezdték.

Nagy adag kitartás, türelem és bizalom kellett ahhoz, hogy idén novemberben már Lijakban repülhessek. A lijaki túra vízválasztó volt. Előtte soha nem repültem ilyen magasan, vagy amikor igen, ott volt mögöttem Joe a tandemben.

Lijakban viszont én irányítottam, nekem kellett magamban, az oktatóban és az ernyőben bíznom. A starthelyen indulás előtt megbeszéltük a teendőket: hová kell leszállni, meddig repülhetünk, hol számíthatunk kis emelésekre. Nagyon jó volt, hogy maradt időm arra, hogy rákészüljek a repülésre, megbarátkozzam a starthellyel és a vidékkel.

Semmihez sem hasonlítható érzés volt 500 méter magasan repülni úgy, hogy nem voltam bezárva egy fémszerkezetbe, nem zajongott gép körülöttem. Magam sem gondoltam volna, hogy az első napi repülés után már alig várom a következőt.

Mindkét napon repülésenként 10-12 percet tudtam a levegőben maradni, közben a starthelyről és a leszállóból is figyeltek rám és irányítottak rádión keresztül. A túra végén csak azt sajnáltam, hogy nem tartott tovább.

A siklóernyőzés rengeteg pozitív dolgot hozott az életembe: egy végtelenül türelmes, jó fej oktatót, befogadó és őrült Griffes csapatot, és az érzést, hogy képes vagyok áttörni a saját korlátaim, amiken túl a világ nem is annyira ijesztő. Én ezért repülök.