A francia pilótanő, Béatrice Vialle a Boeing B747-es óriásgépről váltott át a szuperszonikus világba.

A jellegzetesen lehajtható orrú, deltaszárnyas brit-francia fejlesztésű Concorde volt a sokáig menetrendben tartott első szuperszonikus utasszállító. Csak a két gyártó ország nemzeti légitársasága, a British Airways és az Air France repülte őket 1976 évtől 2003-ig. A legendás gépek menetrendszerűen Londonból és Párizsból New Yorkba közlekedtek, illetve Rio de Janiero volt még egy olyan célállomás, amit Európából menetrendszerűen, de csak rövid ideig repültek. De charter,vagy bemutató repüléseket is végeztek, sőt egyszer még Ferihegyen is járt egy Concorde.

A Concorde majdnem kétszeres hangsebességgel, 2140 km/óra utazósebességen, 17000 méter magasan, kizárólag neki biztosított légi folyósokon szelte az eget a két kontinens között. Az exkluzív repülőtéri váró, a páratlan fedélzeti szolgáltatás és a borsos jegyárak miatt az utasok úgy érezhették, hogy egy magánklubhoz tartoznak. Egy London - New York jegy 1999-ben ugyanis közel 1,5 millió forintba, egy kétszobás magyar lakás árába került.   

A hangsebesség feletti utazás rendkívüli élményén túl a Concorde azzal is verte a Jumbót a New York-i transzatlanti repülésben, hogy neki elég volt 3 és fél óra arra az útra, amit a Jumbók általában 7 óra alatt repültek le. A jegyárak miatt főként üzletemberek, politikusok és különböző ismert emberek, világsztárok utaztak a fedélzetén.

Annak ellenére, hogy a Concorde egyik berepülő pilótája nő volt, a negyedszázados üzemelés alatt a fedélzetén csak két pilótanő léphette át utasokkal a hangsebességet. Itt is egy angol és egy francia nő reprezentálta a közös üzletet. Az Air France választása Béatrice Vialle-re esett, aki korábban már 10 éve a Boeing B747-es Jumbót repülte.

Béatrice-nek több okból sem volt szerencséje. Amikor a sikeres átképzése után már éppen beülhetett volna az első tiszti ülésbe, 2000 nyarán az egyik Concorde a felszállást követően kigyulladt és Párizs külvárosára zuhant.Majd miközben a párizsi balesetet követően már a járatok újraindítását szervezték, 2001 szeptemberében megtámadták a New Yorki ikertornyokat. Így az újabb katasztrófa miatt csak novemberben indulhattak újra a transzatlanti szuperszonikus járatok. Béatrice-nek  bár csak két év adatott meg a pilótafülkében, így is 45 alkalommal vitt utasokat New-York-ba.

A hangsebesség feletti utasrepültetés legnagyobb problémája a földön hallható hangrobbanás és lökéshullám volt, amikor a gép sebessége átlépte a hanghatárt. Távol a földtől és nagy magasságban mindez elviselhetőbb, ezért a gépek csak az óceán felett és az említett 15-17 kilométer magasságban gyorsulhattak fel, léphették át a nagyjából 1000 km/óránál kicsit nagyobb sebességen a hanghatárt.

Szárazföld felett ezért általában nem engedték őket szuperszonikus módon repülni. Mivel csak 100 utas volt a Concorde befogadóképessége, így a 2003-ban bekövetkezett első olajválság által okozott plusz üzemanyag költségnövekedés végleg gazdaságtalanná tette a repülést.

Így Béatrice a Concorde utolsó New York-i járatán búcsúzott a típustól, melyet ő maga is megörökített, majd kapitányként visszaült a Jumbóba. 

Az ikonikus, sokak által nosztalgiával emlegetett Concorde-nak a világon csak két hölgypilótája volt. A francia Béatrice és az angol Barbara Harmer kapitánynő, ha nem számítjuk ide a szintén francia Jacqueline Auriolt, a Concorde ugyancsak legendás tesztpilótáját. Korábban írtunk a Concorde katasztrófa utóéletéről is.